Puskás László atya 

 

Puskás László és Zseltvay Mária 

 

Az ungvári pajta előtt Riával

A kis Lackóval

Riával, Lackóval, Sanyival

 

A gyerekekkel

Hitoktatóként a növendékekkel

Puskás László a Tanítóképző tablóján

 1947. május 25. - ifj. Puskás László elsőáldozása 

 

A szabaduláskor 

Sírja az ungvári Kálvária-hegyi temetőben 

Puskás László – Puskás Bernadett:

70 éve, Puskás László atya letartóztatásával kezdődött a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye erőszakos felszámolása

(1949. január 20.)

 

1949 elején indult meg a kárpátaljai görögkatolikus egyház üldözésének második, az ellenséges szándékok szerint a teljes megsemmisítésig tartó radikális szakasza. Hogy példát statuáljon, a bolsevik hatalom az egyházának elhagyását és a pravoszláv egyházba való átlépést elutasító, legközismertebb városi papok letartóztatásával kezdte a folyamatot.  

Elsőként 1949. január 20-án, este 23 órakor Puskás László áldozópap, püspöki tanácsos, az ungvári székesegyház lelkésze lakásán jelentek meg a KGB munkatársai január 19-én kelt letartóztatási paranccsal. Hajnali 4 órára végezve a házkutatással és a lefoglalt ingóságok jegyzékével, letartóztatták, és még aznap, január 21-én 13 órakor, majd este 21.45 órától 23.20-ig maga a nyomozó osztály főnöke, Akszjonov alezredes folytatta le első kihallgatását. Ezt március közepéig még tizenöt további kihallgatás követte, majd a koncepciós per lefolytatása után, 1949. március 28-án hozott ítélettel 25 év javító-büntető munkatáborokban való elzárásra, továbbá öt év jogaitól való megfosztásra és a tulajdonában levő vagyon elkobzására ítélte. A dzsezkazgáni láger rézbányájában dolgozott, majd szívbeteg munkaképtelenként rokkantlágerbe kerül. Puskás László atya a GULÁG-ról megroppant egészséggel szabadult Sztálin halála után, 1956-ban. A lágerben szerzett súlyos betegségének következtében 1969. április 27-én halt meg. 

Részlet a KGB kihallgatási jegyzőkönyvből: „Válaszoljon, önnek személy szerint, mit diktált a lelkiismerete és vallási meggyőződései a görögkatolikus és a pravoszláv egyház egyesülése kérdésében? Válasz: Lelkiismeretem és vallási meggyőződéseim azt sugallták nekem, hogy életem végéig hűnek kell maradnom görögkatolikus hitemhez.” 

Az események előzményei

A II. világháború befejezése után, 1949 elején a Munkácsi görögkatolikus püspökség híveinek lélekszáma 450 ezret számlált, egyházközségeiben és intézményeiben 270 pap szolgált élén a fiatal Romzsa Tódor püspökkel. A Kárpátalját 1944 októberében elfoglaló, ateista ideológiájú szovjethatalom hosszú távon teljesen fel akarta számolni az Istenbe vetett hitet, mindegyik hatáskörében levő Egyházat és felekezetet. 1945 szeptemberében betiltották az iskolai hittant, büntették a hitoktatás bármely formáját, államosították az egyházi vagyont, a papságra súlyos jövedelemadót róttak ki. Miként 1946-ban Galíciában is, a bolsevik vezetés az Orosz Ortodox Egyházba való áttérítése útján akarta megszüntetni a Munkácsi görögkatolikus egyházmegyét, természetesen nem az Ortodoxia támogatásaként, hanem taktikai lépésként. Ezért az előzőleg a szerb pátriárkához tartozó helyi ortodox egyházmegyét átvették a Moszkvai Pátriárka jurisdikciójába, hogy alkalmassá tegyék az elképzelésben való együttműködésre. Megkezdődött a görögkatolikus templomok erőszakos átadása a pravoszláv egyház részére. 1947 elején elvették és átadták a bazilita kolostorokat. A szovjethatalom által kívánt áttérést Boldog Romzsa Tódor vértanú püspök, az egyházmegye apostoli adminisztrátora határozottan elutasította, ezért 1947. november 1-én meggyilkolták.  

A papokat csoportokban és egyenként a helyi hatalmi szervek, ill. a szovjet egyházügyi hivatal folyamatosan idézték be tájékoztatásra, kihallgatásokra, ezek során próbálták kényszeríteni az átlépést az ortodox egyházba, mint a szovjet állam által engedélyezett legális egyházi működés egyetlen lehetséges formáját. Ez azonban - Tódor püspök hatásos bátorítása és kellő intézkedései, majd vértanú halálának hatására - 1949-ig eredménytelen maradt, bár megnőtt az ingadozók száma. A presszió kezdeti fázisaként 1945-1948 között koncepciós perekben 32 egyházmegyés papot ítéltek el. 1948 végén a vallásügyi referens a papokat és egyházgondnokokat Ungvárra rendelte be, s kihirdette, hogy a görögkatolikus papokat nem fogják bejegyezni, miközben a református lelkészek regisztrációja megtörtént, a római katolikusoké pedig folyamatban volt, azonban egyetlen egyházközség sem volt hajlandó áttérni.

Az ungvári püspöki székesegyházat és palotát 1949. február 17-én foglalták le és adták át a pravoszláv egyháznak. Az üldözött görögkatolikus papság közel felét letartóztatták, 1949 után 92 főt. 1949-ben 49, 1950-ben 36, 1951-ben 4, 1952-ben 1 papot ítéltek el zömmel 25 évre. Az ártatlanul elítélt papok közül 28 nem látta viszont szeretteit. A 270 papból 128 írta alá a pártirányítás alatt álló pravoszláv egyházba való átvételének kérelmét. A letartóztatási hullám lecsengésével 49 pap az idősek és fiatalok közül szabadlábon maradt. Papi működésüket betiltották, papként természetesen csak titokban szolgálhattak, nyugdíjból vagy különböző civil munkakörök révén tartották fel családjaikat és önmagukat. Hozzájuk csatlakoztak később a lágerekben életben maradtak, akik 1956 után amnesztiával térhettek haza, s egészségi állapotuktól is függően folytatták szolgálatukat a katakombalétbe kényszerített görögkatolikus egyházban.

 

Puskás László az ungvári görögkatolikus Székesegyház lelkésze, tb. esperes, püspöki tanácsos életrajza 

 

Puskás László 1910 szeptember 21-én született az Ugocsa megyei Tiszaújlakon (ma Vilok, UKR), görögkatolikus családban, apja Puskás János szabómester és Kováts Mária második gyermekeként.

A mátészalkai és beregszászi középiskolai tanulmányok után a Beregszászi állami reálgimnáziumban sikeresen leérettségizett, és 1928-ban felvételt nyert az ungvári papi szemináriumba. Az ószláv és egyáltalán a szláv nyelvek elsajátításának kezdeti nehézségeivel párhuzamosan egyfajta missziós hivatástudat is formálódhatott benne a szemináriumi évek alatt („Oroszok papja leszek”- írta akkoriban Édesanyjának).

Tanulmányai befejeztével megnősült. Felesége Zseltvay Mária, sok generációra visszamenő kárpátaljai papi családból származott.

A feleség családja. Zseltvay Viktor és Jeles Margit gyermekeikkel

 

Puskás László és Zseltvay Mária esküvője

 1933. jul. 12-én, a nagylázi templomban Sztojka Sándor munkácsi görögkatolikus püspök szentelte pappá Puskás Lászlót többedmagával (Papi jelmondata: „Mindenkor örüljetek”).

1938-ig Ungvár-Ceholnyai egyházközség segédlelkésze, majd az Ungvári görögkatolikus székesegyház segédlelkésze, hitoktató. 1940-ben tb. esperesi címmel tüntették ki. 1941 és 1945 között az Ungvári Tanítóképzõ hittanára. 1943-1944-ben tábori lelkészként szolgált az ungvári hadikórházban is.

Elsőáldozás – Gojdics Péter püspökkel és Dudás Bertalannal

Fedor István atyával

 

Sztojka püspök temetésén Romzsa Tódorral

 Sztojka püspök temetésén Romzsa Tódorral

  Már 1939 óta közeli barátságban, szoros munkakapcsolatban volt Romzsa Tódor atyával, aki a szeminárium lelki vezetőjeként ekkor Ungvárra került. A közvetlenül az 1944-es orosz megszállás előtt püspökké szentelt Romzsa Tódor később is rendszeresen megfordult Puskásék otthonában. Tódor püspök megbízásából a magyarországi püspöki, nunciusi kapcsolatok, valamint az egyházmegyén belüli, már csak személyes uton megvalósitható kommunikáció fenntartását is részben Puskás atya intézte. A szovjet bejövetel után, 1946-ban Romzsa Tódor Puskás Lászlót püspöki tanácsossá és a Székesegyház parochus-helyettesévé nevezte ki. A fokozódó megfigyelés és presszió körülményei között, László atya részt vállalt a biztos elkobzásra és megsemmisítésre váró nagy mennyiségű imakönyv és más egyházi kiadványok biztonságba helyezésében. Majd az egyházmegye épületeinek pravoszláv tulajdonba vétele előtt néhány fontosabb kegytárgyat és emléket is megmenekített. Romzsa Tódor püspök saját vértanúsága tévedésből előre bemondott hírét is László atyáék otthoni rádióján hallotta meg. 1947 október végén, a püspök elleni merénylet után Puskás atya hozta haza a munkácsi kórházból a lábadozó Tódor püspök véres ruháját, hogy azt felesége rendbe hozza. Tódor püspök 1947. november 2-án történt meggyilkolása után az egyházmegye rangidős kanonoka megbízásából Puskás László szervezte meg a vértanú püspök testének hazaszállitását a munkácsi kórházból az ungvári Székesegyházba, a temetésre. 

Elsőáldozás - Romzsa püspökkel 

A főpásztor vértanúsága nem rendítette meg az egyházmegye kitartását a Rómával való egység iránti hűségben. A mind durvább nyomás, a szűkülő lehetőségek ellenére folytatódott a papok munkája. Puskás László is, bár már csak a templom épületében, folytatta az elsőáldozásra készülők oktatását más papi teendői mellett, bár mind sűrűbben rendelték be a "bezpekára" (államvédelmi hivatal) kihallgatásra, vagy keresték meg az állam emberei másutt, főleg a pravoszláviára való áttérésre biztatva, minden jókat igérve vagy minden rosszal fenyegetve. Puskás atya továbbra is határozottan ellenállt e próbálkozásoknak. 1948 decemberében ő is jelen volt az egyházügyi referens által összehívott papi gyűlésen, ahol közölték, hogy a görögkatolikus egyházmegye nem kap működési engedélyt, s csak az Ortodox Egyházba átlépve maradhatnak szolgálatban a papok. Biztosan nem véletlen, hogy az egyházmegye 1949 januárjában megindult teljes betiltása a közismert, köztiszteletben álló Puskás atya letartóztatásával kezdődött. 1949. január 20-án éjjel kiszálltak lakására, a hajnalig tartó házkutatás során a vagyontárgyak összeírására is sor került a paplakban. Majd január 21-én még utoljára felajánlva az ortodoxiába való áttérés lehetőségét, az elutasítás után Puskás László letartóztatták. Az ungvári börtön 5. sz. cellájában tartották vizsgálati fogságban, majd március 28-án, az ítélet kihirdetése után, a Megyei Bíróság az Ukrán Szovjet BTK 54-4 és 54-10 cikkelyei alapján 25 évi szabadságvesztésre, 5 évi polgári jogfosztásra és teljes vagyonelkobzásra itélte. Még megölelhette feleségét és gyermekeit a bíróság előtt az őt kísérő idős orosz börtönőr hallgatólagos engedélyével, de a bírósággal szemben levő börtön ajtócsengőjét László atya már maga nyomta meg, a szuronyos puskáját tartó börtönőr helyett, s kezdődhetett a GULÁG-on letöltendő szabadságvesztés.

Puskás László atya felesége, Zseltvay Mária papné volta miatt már 1947-ben elvesztette állását. Férje letartóztatásakor három gyermekével, a 14 éves Máriával, a 7 éves Lászlóval (Puskás László festőművész, munkácsi egyházmegyés pap 1993-tól), és az 5 éves Sándorral fedél és ingóságok nélkül maradva ideiglenesen az idős Zseltvay nagyszülőkhöz költözött, alkalmi munkákat vállalt. Megélhetésüket azzal egészítették ki, a polgári háztartás megmaradt kisebb míves darabjait árusították a piacon, ahol az egyedül maradt papnéknak külön sora volt. Később az onokóci szanatóriumban takarítónőként dolgozott.

Puskás László atyát az ungvári börtön 25. sz. cellájából május 15-én másokkal együtt teherautóval szállították a pályaudvarra, hogy menetrendszerű vonathoz kapcsolt "sztolipin" rabszállító vagonban végigjárja a szokásos tranzit-börtönöket. A lembergi (Lviv) elosztó börtönből a kijevi 1. sz. Lukjanovka-börtönbe (29. sz. cellába) került. Innen szeptember 29-én, a moszkvai elosztón keresztül a messzi kazahsztáni lágerekbe irányították, Karagandán át. 1949-től Puskás László a Dzsezkazgáni (Korábban Kengir, Kazahsztán) munkatáborban réz-, ólom- és kőbányákban, majd építkezéseken dolgozott. A személynév helyett használatos fogolyszáma a lágerben: CX-869.

Fennmaradt részben hivatalosan, részben illegálisan kicsempészett lágerleveleinek nagy része, amelyek a lágerélet fizikai és lelki szenvedéseiről és kiszolgáltatottságáról számolnak be, ugyanakkor az erős hitről és a Gondviselésben való bizalomról is tanúbizonyságot tesznek. A lágermunka mellett László atya lelkipásztori munkát is végzett: egyik fiatal rabtársa, Kányai István a 90-es évek végén publikálta Puskás atya 1951-es Húsvéti szentmiséjének történetét, amelyet a rézbánya mélyén végzett nagyszámú rab számára (az őrök úgy tettek, mintha nem látnának semmit), s írásában leír egy általa csodásnak tartott eseményt, László atya forrásfakasztását is, amely az amúgy csontszáraz rézbányában történt. Puskás László fennmaradt misenaplói tanúsága szerint a munkatáborokban és szabadulása után is lehetõség szerint naponta elvégezte a Szent Liturgiát. A börtönből hazamentett kéziratos ima- és misekönyve, néhány orosz és magyar nyelvű röplapszerű kézirata, - amelyekben megtérésre, a Húsvéti gyónásra és szentáldozásra buzdítja a rabokat, - jelzik, hogy papként élt továbbra is. A munkatáborban egy elítélt jeles orosz irodalomtörténész, a leningrádi Puskin-intézet munkatársa segítségével László atya tökéletesítette nagyorosz nyelvtudását. Ezt később Ungváron is hasznosította az oroszokra is kiterjedõ illegális papi munkájában, mikor elbeszélések szerint az utcán sétálva gyóntatott, kabátja alatt adva meg a feloldozó áldást. 1952. november 11-től másfél hónapta kórházba került, majd a bányamunka során szerzett szívbaja és súlyos hipertóniája miatt rokkanttá nyilvánították és 1954-től a terektéi 395/1 sz. rokkantlágerbe helyezték. Így naponta csupán 6 órát kellett dolgoznia, bár a karagandai véresen levert lágerlázadás után megnövekedett a szigor.

Terektéből szabadult rokkantság címén, 1956. január 7-én. Ungvárra, családjához 10 napos utazás után érkezett meg.

Gyakran került kórházba otthon is később, betegsége ellenére munkába kellett állnia. Szabadlábra helyezett, de nem rehabilitált volt politikai rabként csak fizikai, alacsony beosztású munkára számithatott, feltéve ha az átlagtól védettebb helyzetű munkaadóra talált. Dolgozott raktárosként előbb egy Ungvár melletti gyermek-tüdőszanatóriumban (itt dolgozott nevelőként felesége is), betanított munkásként bútorlakkozó is volt az egyik ungvári bútorgyárban, majd egészségének további romlásával ismét raktáros lett (a papokról feltételezték, hogy nem lopnak és képesek a rendtartásra). Őt is, ahogy paptársait, a KGB továbbra is megfigyelés alatt tartotta. Ennek ellenére Ungváron naponta misézett családja és vasárnaponként az összejövő régi hívek számára, gyóntatott, keresztelt, esketett, temetett – természetesen titokban. Olykor ismerős hívek hívására vidékre is utazott, máskor ottani paptársaival találkozott szűk körben a felmerülõ problémák megbeszélésére. Ungváron is gyakran látogatott helyi paptestvéreihez, különösen jó kapcsolatban volt Murányi Miklós vikárius atyával.

1969. április 27-én szívinfarktus érte. A rosszullét miatt kihívott ismeretlen mentőorvosnő László atya ellenkezése dacára beadott egy injekciót, ami azonnal végzetesen súlyosbította állapotát. Az időközben megérkező, nem messze lakó dr. Kerekes az üres ampulla feliratáról megállapította, hogy egy szívrohamnál teljesen ellenjavallott gyógyszert tartalmazott, de már csak gyilkosként szidhatta az orvosnőt.

Puskás atya papi temetési szertartását otthon, a koporsó mellett nagy számban összegyűlt paptársai végezték este titokban; előtte fia, László némi erőszakkal egy belügyes ügynököt taszigált ki a házból. Másnap a temetés idején a temető utcájában álló rendőrségi autók tetejére szerelt hangszórókból vidám könnyűzene bömbölt a legnagyobb hangerővel, úgy hogy még az egymás mellett álló búcsúzók sem hallották saját szavukat. Ennek oka az lehetett, hogy a nem sokkal korábban elhunyt Bacsinszky Dániel atya (+1968. dec. 12) még zavartalanul megtartott temetésén az igen nagyszámú búcsúzó hívőtömeg jelenléte és éneke a megsemmisítettnek hirdetett Egyház nagyon is töretlen erejét tanúsította.

Puskás László atya az ungvári Kálvária-hegyi temetőben nyugszik.

Az ukrajnai politikai megtorlások áldozatainak rehabilitálásáról szóló törvény alapján Puskás László atyát 1992. január 22-én rehabilitálták.  

 

 

Részletek a lágerlevelekből

1952. április 28., Dzsezkazgán

A családnak (...) Természetesen május 5-én megkezdem a szent misekilencedet a Fatimai Szent Szűz tiszteletére, azt kérve kis családom számára, hogy az Úr Isten akaratába bele tudjunk nyugodni és türelmes állhatatossággal elviselni az egymástól való távollét keserű hónapjait és éveit, - addig, amíg életünkkel ki nem érdemeljük az örvendetes kiszabadulást. Sokszor, nagyon sokszor gondolok rátok kimondhatatlan vágyakozással. Szeretném megrövidíteni egymástól való elszakítottságunk oly hosszúra nyúlt idejét, de - mi vagyok én, parányi… ! Tudom jól, hogy Nektek is nagy szükségetek volna rám, de az én sorsom milliók sorsa, s a Katolikus Egyház mindig dicsekedhetett, nem csak a múltban, de, Istennek hála, a jelenben is olyanokkal, világiakkal és papokkal, akik hitbeli meggyőződésüket többre tartották az oly drága szabadságnál is.

1952. május 7., dél, Dzsezkazgán

A megpróbáltatás régi helyéről köszöntelek kedves Mindnyájatokat. Kívánom, hogy a Szent Szív oltalma alatt jelen soraim mielőbb eljussanak hozzátok, vigasztalást, bátorítást, életbizalmat vigyenek Mindnyájatok számára. Mert erősen meg vagyok győződve arról, hogy a hajunk szálát is számon tartó Urunk nem hagyott el bennünket, sőt fokozott mértékben vagyunk az ő kedves gyermekei, Ti ott, mi itt. De a kereszt misztériuma, titka még talán sok ideig számunkra is titok marad és sehogy sem tudunk fölemelkedni arra a lelki magaslatra, amely sorsunk után méltó hozzánk. Kicsinyeskedünk, ahelyett hogy kimondva a nagy Legyen-t, a mindennap szürkeségében életünkkel, példánkkal világoskodjunk „a testvéreknek, kik az éjben járnak”. (...)

1954. január 18., Dzsezkazgán.

Rebenyák Böskének Tiszaújlakra

(...) Karácsonyi kántálás, imádság, szentbeszéd közben gondoltunk az első „gyönyörű szép titokzatos éj”-re és a mi otthon levő szeretteinkre. Tudjuk jól, hogy a sötétség hatalma, Heródesei és bérenceik most is mindent megtesznek, hogy letagadják, elhomályosítsák a betlehemi csillag ragyogását és megakadályozzák a földre szállt Istenfia imádását. De ezt csak egy ideig tudják megtenni. Hisszük és reméljük, hogy mi is elismételhetjük majd egyszer azt, amit az Evangélium ír: „mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek”.” (...) Manyuskám már XII-5 óta nem írt. Akkor hosszan beszámolt az újlaki, szőllősi látogatásáról. Csak azt sajnálta nagyon, hogy mindazokhoz, akikhez szeretett volna elmenni, egészségi állapota miatt nem mehetett el. Az ő leírása alapján még tökéletesebb fogalmat alkottam arról a fontos szerepről, amit a pásztor nélkül maradt nyáj között betölt.

1954. március 26.

Legyen a mi családunk egy olyan oázisa az igazi keresztény erényeknek, ahonnan szívesen merítenek, amiből mások is tanulnak. Tegyük meg, Ti ott, én itt mindent, hogy egyéni életünk, tevékenységünk magán viselje a húsvéti öröm és megbocsátás szent bélyegét. Ő vezetett, védett eddig is bennünket, legyünk érdemesek ezután is isteni segítségére. És ha az Ő zászlaja alatt, táborában bárhol megérint bennünket a halál fullánkja, tudjuk, hogy ez csak az örök élet ajtaját nyitja ki számunkra. Ez szolgáljon biztatásul, vigasztalásul. (...) Mivel az én helyzetem közeli kilátásokkal nem kecsegtet, mindent úgy osszál be, tervezz el, hogy megrendült egészséged ne legyen még jobban megterhelve. Az Úr Jézus ezután sem fog elhagyni Bennünket és megengedi, hozzásegít ahhoz, hogy egyszer még együtt lehessen kis családunk, Istenem, mennyire várom ezt és vágyom utána!! (...) Bizony, a lágerélet nem üdülés, de nehéz próba, ami igénybe veszi egészségünket és sokunk életét áldozatul kéri. Adjuk, ha kívánja - bizalommal és megnyugvással, mint Ábrahám. Kegyelemteljes és boldog Ünnepeket kívánok mindenkinek a családból (...), a rózsafűzéreseknek, minden hű barátnak, de elsősorban Neked, Manyuskám édes és a mi drága gyermekeinknek, Máriácskánknak, Lackónknak és Sanyinknak. Szeretettel köszöntöm gyóntatóatyátokat és a többi ott élő kollégát, az egyenes úton járókat (...)

1954. április 7.

Sajnos nem tudom többször elolvasni leveleidet, mert a múltkor körülményeim olyanok voltak, hogy kénytelen voltam megsemmisíteni őket. Jóllehet nincs benne semmi a kis családunkat érintő apró eseményeken kívül, de mégis ... hol, kitől, mikor, hogyan? stb. - érted, Anyuskám, úgy-e? Most egyetlen örömöm, hogy naponként előveszem fényképeiteket és elgyönyörködöm Bennetek, szabad szárnyra engedve képzeletemet... Hogyan tudjam leírni, mennyire vágyódom utánatok! Főképpen az a remény éltet, hogy viszontlátjuk egymást. Csak olyan óránk nincs, amely megmutatná, hogy a történelem szekere messze van-e még attól a ponttól, amikor ránk virrad a szabadság napja. A csomagban - mint említettem - nem volt egyetlen sor sem. Az orvosságot ((misebort!)) - kitűnő csomagolás=„отличное оформление” - megkaptam, nagyon köszönöm, naponként használom. Ma, az ónaptár szerinti Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén 6 társamnak nyújtottam - katakombaszerűen - a Legszentebbet. Remélem, a Jó Isten megőriz bennünket minden bajtól.

1954. május 26., Dzsezkazgán

Én minden reménységemet a Jó Istenbe helyezem: egyedül csak az Ő mindenható ereje képes kiragadni bennünket jelen helyzetünkből. Imádkozzatok Ti is buzgón, az Ő mindenható jóságának nincs határa. És hátha úgy intézkedett - előre látva a mi buzgó imádságainkat - jó föltételeinket, hogy még az idén szívemhez szoríthatom drága jó Manyuskámat és együtt elgyönyörködhetünk szép, okos jó gyermekeinkben. Bennem szinte beteges lázassággal ég a vágy és él a remény, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást. Magyarázatát nem tudom adni, de való igaz. A vérnyomásom állandóan sztratoszférai magasságban van. … A múlt hónapban már voltak beszámítások - зачёт-ok. A dolgozó rokkantak legtöbbjének, aki fizetést nem kapott, 25 napot adtak és így nem 1974 jan. 21-én, de 73 dec. 26-án szabadulok! Nevessünk vagy sírjunk?

1954. szeptember 25, Terekti

És most már tisztán lehet látni, hogy még a legjobb esetben is, ha mindent kedvezően döntenek el számomra - még hosszú hónapokba kerül, amíg haza érkezhetek... Magamban úgy tervezgettem, hogy Sanyikámnak és Lacikámnak személyesen mondom el, amit az új iskolaév kezdete alkalmából szükségesnek tartok. De ezek emberi tervek voltak, és a Jó Isten másképp rendelkezett. „Mindazonáltal ne az én, de legyen meg az Ő akarata” Hogy elképzeljétek az itteni helyzetet, olvassátok el az Evangéliumból Bethesda történetét. Vakok, sánták, bénák, szerencsétlenek tömege, akik mind várják - (2 szó ?) szobra - a tóvizeknek a megmozdulását. De ha történik is hullámzás, olyan vihar, amelyik hazájukba vetné szerencsétlen, beteg sorstársaim valamelyikét, még eddig nem keletkezett. De várják, evangéliumi hittel és türelemmel.

 

Források

„Számon tartva”. Vándorkiállítás a kommunista egyházüldözés papi és egyházi áldozatairól (kurátor: Tikovits Ernő).

A kiállítás fotói (Puskás László atya személyes tárgyai): https://hu.museum-digital.de/portal/index.php?t=listen&persinst_id=27324&oges=266930

Bendász István: Öt év a szögesdrót mögött. Egy kárpátaljai pap a Gulag munkatáboraiban. Budapest, 1991

Bendász István – Bendász Dániel: Helytállás és tanúságtétel. A Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye hitvalló és meghurcolt papjai. Ungvár – Budapest, 1994

Puskás László: Romzsa Tódor püspök élete és halála. Budapest, 1998

Стефан Бендас - Даниїл Бендас: Священини-мученики, сповідники вірності. Ужгород, 1999

Іштван Каняі: Таїнство. In: Благовістник Nº 6. Червень. 2005, 10-11.

Bendász István – Bendász Dániel: Helytállás és tanúságtétel. A Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye hitvalló és meghurcolt papjai. Budapest, 2014

 

A szerzők

Ifj. Puskás László festő- és mozaikművész, munkácsi egyházmegyés görögkatolikus pap (sz.1941, Ungvár), Budapest

Dr. Jankáné prof. dr. Puskás Bernadett művészettörténész, egyetemi tanár, Nyíregyháza (a hitvalló Puskás László atya fia és unokája)